Ahhoz, hogy valaki szeresse a félig átsült steaket, annak igencsak húsimádónak kell lennie. Én az vagyok. Bár ez is eléggé hektikus, pont úgy, mint én magam. Tavasszal szinte egyáltalán nem kívánom az állati termékeket, de aztán egyszer csak rám tör a vágy, hogy egy igazi húsételt készítsek el. Szóval a vágy fel-feltörő és erős. Ilyenkor aztán jöhet egy jó csülök sörben sütve, vagy akár egy vastagabb szelet pácolt hátszín. Igen, hátszín. A bélszín nagyon drága, és a hátszín, ha jól készítjük el, akkor van olyan finom, mint a marha oly nemes része. De  nézzük a sütési részét a dolognak. Korábban 3 fokozatban lehetett megrendelni a steaket, ma már azonban 5 fokozata van a sütésnek (extrém esetben 6) :

• (blue) - a hús épphogy érinti a serpenyőt, kb. 1-1 perc sütés mindkét oldalon, belül még hideg
• rare - a húst már pörkanyag veszi körbe, belül nyers, de már langyos
• medium rare - pörkanyag jelen van, de még nyers a közepe, viszont már meleg  
• medium - kellemes pörzsanyag, széles rózsaszín csík középen
• medium well done - keskeny rózsaszín sáv középen, teljesen átsült, de még szaftos
• well done - teljesen átsült, nedvességtartalmát kezdi már elveszíteni

Azt gondolom, hogy a médium egy olyan köztes átmenet a még majdnem nyers és a jól átsült között, amikor még megtartja hús ízét, és nedvességét egyaránt. A trükköt meg kell tanulni, és akkor mindig sikerülni fog az omlós és isteni pörkanyaggal bíró sültünk. A titok pedig ez: (pácoljunk - kihagyható), elősüssünk, sütőben süssünk, majd újból pirítsunk rá. Ha ezt betartjuk, akkor teljes lesz a siker!!!

Ha gyorsan szeretnél valami különleges édességet az otthoni filmnézéshez, vagy akár váratlanul állítanak be a gyerekhez a barátai, netán csak simán valami édesre vágyunk, hát ez a tökéletes megoldás minderre: fehércsokis, M&M drazsés popcorn!!! Tény, hogy nem egy lightos nasi, de melyik az? :)

Velős csontot nem minden nap vesz az ember, hiszen ennél zsírosabb, nehezebb étel (mint minden velő) kevés van. Ugyanakkor ennél finomabb, kulinárisabb étel sincsen kerek e magyar honban. Gondoljunk csak Szindbád idevonatkozó jelenetére, amely Huszárik Zoltán zseniális rendezését és Sára Sándor képeinek költőiségét idézi meg (érdemes az egész jelentet végignézni, milyen komótosan, az időt rászánva étkeztek anno. Irigylésre méltó, főleg ha figyelembe vesszük a mai rohanó étkezéséket)

De térjünk vissza az én velőscsontomra. Ha jóban vagy a henteseddel, mert ugye ajánlott egy saját bejáratú hentesnek lennie, akkor ha időben szólsz, olyan szép csontot kapunk,amiben gazdagan van velő. A csontleves, amely belőle készül, rövid lével, sok zöldséggel, maga a csoda. Ehhez jófajta cérnametéltet kínálni szinte kötelező. Ha valaki szereti a csípős ízt úgy, mint én, annak egy cseresznyepaprika dukál még hozzá. 

És akkor térjünk rá a lényegre: mi a titka a jó velőscsontnak? Hogy ne főjön ki a levesbe, egy egyszerű trükkel lehet élni: a csont mindkét végét nyomjuk bele sóba, így tegyük be a hideg vízbe.Ha elkészült a leves, a csont megfőtt, a velő remegősen puha, akkor a leves tálalása után pirítsunk kenyér szeleteket (gm diétában természetesen gm kenyérből), majd tálaljuk a csontot. Egy határozott mozdulattal (ahogy ez a filmben is látszik), a szélesebb végét lefelé tartva üssünk rá a csont tetejére. Ha szerencsénk van, egyből kicsusszan az egész velőállomány, ha nem, akkor üssünk rá többször, sőt bele is fújhatunk, így csalogatva ki a csont tartalmát. 

A pirítósra kenve, csakis forrón/melegen szabad elfogyasztani, mert ha már kicsit is kihűl, a zsíros velő elkezd megdermedni, és ez minden, csak nem étvágygerjesztő. Ellenben a forró velős pirítós maga a mennyország. Kicsit sózzuk (én egy kis fűszerpaprikával és) borssal is megszórom. Szeretek mellé tálalni valami savanyúságot, hogy ellensúlyozza a velő nehéz,testes, zsíros, ámde mennyei ízét. Ez esetben új hagymát és paprikát kínáltam hozzá. A savas ellensúlyt pedig egy pohár savanykás fehérbor  kölcsönözte. 

Ez az ebéd egy csodás, isteni étek volt, amit olykor-olykor, nagy ritkán muszáj elkészíteni. Csak ebédre javasolt, vacsorára már túl nehéz lenne...

Jó étvágyat hozzá! 

A piacokon ott mosolyog ránk a sok beérett zöldség. A kápia paprika harsány vöröse, a padlizsán mély lilája, a paradicsom teltsége, a hagyma borostyán színe és a fokhagyma szűzi fehére. Nem lehet nekik ellenállni. Na de ki akarna? Gyorsan beszereztem mindenből egy jó adaggal. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz belőle, csak elcsábultam. Aztán itthon megfogalmazódott a padlizsánkrém ötlete, de tudtam, hogy most nem a megszokott, klasszikus verziót készítem el (egész nyáron készült belőle jócskán, hiszen imádjuk), hanem egy gazdag, bővített változatát. Hát így született meg ez a recept.

Csak ajánlani tudom!

Ez most tényleg az. Úgy alakult, hogy a lakásban egy-két dolgot helyre kellett pofozni és ezt a szent feladatot 2 markos barátom vállalta magára. Igen ám, de mit adjak ebédre nekik? Váratlanul jöttek, csak ekkor értek rá. Helyzetbe kellett magam hozni, és improvizálnom kellett. Szerintem jól sikerült. Legalábbis a tisztára nyalt tányérok ezt mutatták :) 

Már kapható egy ideje az ún. befőző paradicsom. Nagyok, kissé deformáltak, lédúsak és olyan édesek, mint a méz. Alapvetően mindig ezeket keresem egy jó vajas kenyér mellé, vagy akár egy igazi, klasszikus paradicsom salátához. Ne féljünk ezeket kiválasztani, mert ezek az IGAZIAK. A legtöbb vásárló a szép, szabályos formájú, hibátlan darabokat keresi és vásárolja, pedig, ha egy kicsit meg van csípve (mint a cseresznyénél is),pont azt jelzi, hogy édes. Ha göcsörtös, amorf, nagyon nagy, ezek mind mind jelzői a jóízű, édes paradicsomnak. Mellesleg ezek mindig jóval olcsóbbak egyen forma társaiknál.

De térjünk rá a salátára! Nagyon szeretem ezeket az ecetes, békebeli kiegészítőit egy-egy ebédnek vagy vacsorának. Bevallom én a behűtött, már összeért ízű verzióért rajongok, amiért még éjszaka is képes vagyok nyitogatni a hűtő ajtaját! Ez a mostani recept pont ilyen:

Néha nagyon jólesik egy kis nassolni való. Ami gyorsan elkészül és kielégíti azt az igényünket, hogy a tv előtt ülve vagy egy baráti társaság beszélgetésének kísérője legyen. Pontosan ilyen ez a karamellás kókuszropogós. Annyira édes, amennyire kell, nem gejl, roppanós, omlik a szájban, egy-két falatnyi méretű. Szóval egy igazi nasi. Bármikor, bármilyen alkalommal megállja a helyét. Szuper vékony, szuper ropogós!!!

Szeretem a karfiolt. Leginkább a sokféle felhasználási módja miatt. Például az is nagyon tetszik benne, ahogy egy egyszerű zöldségételt is úgy lehet elkészíteni belőle, hogy egyik húsevő ismerősöm sem hiányolja belőle a húst. Pikáns, kissé csípős, sült, de szaftos étel ez, ami teljesen elcsábít. 

A közepén kezdem. Attól rendhagyó, hogy nem darált hússal, hanem angolszalonnával készül, bár alapvetően bármilyen füstölt, húsos szalonnával tökéletes. A legutóbb, mikor piacolni mentem, a gyönyörű színes répák mellett találtam tündéri, kisméretű kerek tököket. Természetesen nem tudtam otthagyni. Már ott éreztem, hogy ebből bizony töltött tök lesz, nem is akármilyen. Szinte már éreztem a számban az ízét. És azt is tudtam, hogy nem a szokványos módon készítem el. 

Ez lett belőle:

Leszögezem: imádok piacolni! Több dolog miatt is (hangulat, vásárlás élménye, kínálat bősége), de leginkább amiatt a kis csodák miatt, amit fellelhetünk egy-egy bevásárlás során. Mint például a gyönyörű színes répák, amiket most lőttem a Lehelen. Lila, sárga, rózsaszín és piros. Most épp ezek voltak, de úgy hiszem ez a kínálat mindig fix alapja. Bevallom egyből szerelmes lettem beléjük. Azonnal jött is az ötlet, hogy ebből egy különlegesen fűszerezett meleg salátát fogok készíteni. (Megjegyzem, hogy nem bírtam otthagyni a kis kerek tököket, amiket hamarosan megtöltök, természetesen arról is hírt adok).

A clanger egy omlós tésztában megsütött, egyik részében sós, a másik részében édes töltelékkel készült finomság. Alapvetően a földeken dolgozó férfiaknak készítették az asszonyok, hogy legyen tartalmas, finom ebédjük, amit melegen (ha a feleség vitte ki ebédidőben) vagy hidegen, (amikor még reggel pakolja el a férfi) fogyasztották. Mindkét állapotában isteni. A sós töltelék egy hússal, hagymával és krumplival készült ragu, míg az édes része általában sült almás verzióval készült. Ez akkoriban a legegyszerűbb étel volt, mert egy gazdálkodónál mindig volt otthon sonka, hagyma és krumpli - ami a szaporító anyag volt, hogy azért ne kelljen túl sok húst elhasználni - , no és persze alma és cukor is. 

Színt vallok. Akkor kezdtem el érdeklődni a gasztronómia iránt, akkor kezdtem el kísérletezgetni, amikor magával ragadott egy, az ételt és a főzést egyszerű, ízes dolognak és nem valami úri huncutságnak megmutató szakácsokkal találkoztam a tv-ben. Ők voltak Jamie Oliver és Nigella Lawson. Csüggtem rajtuk. Mindez idestova 15-20 évvel ezelőtt volt, az akkori Spektrum csatornán, ahonnan mindig sűrűn jegyzeteltem egy kis könyvbe a számomra nagyon izgalmas recepteket (ezek a jegyzetek ma is megvannak). Ne csodálkozzunk a jegyzetelésen, hiszen az ezredforduló környékén az internet még nem az volt, mint ma. Nem találtunk meg mindent azonnal, hiszen nem volt még Google sem. A lényeg, hogy nagy hatással volt rám ez a két zseniális ember. Itt szerettem meg az angol konyhát, ami valljuk be, nem annyira csábító alapjáraton. Pedig van benne furfang, zamat és titok is. Ha a megfelelő ételt választjuk, a megfelelő ember tolmácsolásában.

A clanger, amit ma itt ajánlok, egy nagyon finom, kitűnően csomagolható, laktató, zamatos, felnőtteknek borral (is) mennyei vacsora, gyerekeknek ebéd, vagy akár az iskolába is kitűnő uzsonna.

Tökéletes, ahogy a sós főétel után egyből haraphatunk is az édes, omlós, gyümölcsös tésztába. Ez a finomság ebéd és desszert is egyben. Egy igazi jolly joker.

Higgyétek el, mindenki imádni fogja.

Nem kell mindig csak rizsben, sült krumpliban, és krumplipürében gondolkodnunk, ha valami mellé köretet akarunk tálalni. Főleg nyáron nem, amikor a különböző és izgalmas zöldségek tárházát vonultatja fel egy jó piac, de akár egy jobb minőségű szupermarket is. 

Itt is van mindjárt egy zamatos és különleges köret, ami tulajdonképpen 2 alapanyagból áll: kelkáposztából és hagymából. Sajnos méltánytalan módon itthon csak leginkább főzelékként készítek el, illetve olykor rakott formában. Pedig annyi minden mást is lehet belőle készíteni. Salátaként, enyhén savanyítva, sajtkrémet bújtatva bele tekercsként is megállja a helyét. Most pedig köret lett belőle. Nem is akármilyen.

 Ez tényleg egy ütős kaja, de nem attól, mert annyira nehéz és megterhelő étel, hanem azért, mert annyira fantasztikus ízek keverednek benne és így az összhatás, az élmény szinte mellbevágóan mennyei. Az ember csak még és még akar belőle enni. Nem akarja abbahagyni az élvezetet, amit ez az egyszerűségében nagyszerű étel kínál. Fűszeres babágyon sült csirkecombok és kolbászok. Ropogósak, mégis omlósak, az ízek, zamatok csak úgy olvadnak szét a szánkban. Összességében nézve alkotnak valami csoda harmóniát, ahol semelyik összetevő nem tolakszik előre, hanem jó csapatjátékosként, együtt alkotnak valami elképesztően finomat.

Ha jól megnézed, kicsit tényleg olyan, mintha sok elefánt összegyűlt volna és a füleik szorosan összeérnének. De persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez a süti egy egyszerű kelt tészta, fahéj és cukor keveréke. Egy olyan kívül ropogós, belül puha édes tünemény, ami magában is mennyei, de idei friss lekvárral vagy dzsemmel kínálva a szférák zenéjét hallod, mikor eszed. 

Már többször bebizonyosodott, hogy nem kell kínaiba menni kajálni, ha az ember kínai ízekre vágyik. Sőt. Azt már régóta tudjuk, hogy az a kínai ételkínálat, ami szinte minden sarkon megtalálható már, köszönő viszonyban sincs az eredeti ízekkel. Magyarosítják a zamatokat, a hozzávalókat, a mi szájízünk szerint főznek, állítólag a mi igényeink szerint. Persze, ha autentikus ízekre vágyunk, azért meg lehet találni azokat a helyeket, ahol valódi kínai konyha szerint főznek. Ha csak egyet kell mondanom, akkor Wang mester az, akit jó szívvel tudok ajánlani.